2011. január 17., hétfő

Levél Mustó Péter leveleire

Kedves Péter!

Akkor most én is leülök s befűzöm az indigós példányokat s megpróbálok legalább olyan szép levelet írni, mint te annak idején. Kérlek előre, ne haragudj, ha sok reflexiót halomba hányok s nem dolgozom ki őket nagyon. Megmarad a levél jelzésnek, érzések felvillanásaként, irántad való ismét mélyült szeretetem és tiszteletem kifejezéseként. S kicsit bízom benne, hogy majd engem is meglepsz távoli leveleddel, hiszen talán tudod, hogy 4. hete Londonban vagyok. Ismét munkát vállaltam, egyedül vagyok egyelőre s volt egy kis időm az otthon bedobott könyveket, újságokat kiolvasnom.

Ott kezdeném, hogy két nem szakmai jelegű könyv van itt most velem, Márai Sándor: Föld, Föld... című naplója s a te dél-amerikai levélgyűjteményed. Sajátos, hogy mindkettőtök témáira nagyon érzékeny vagyok s hogy a két sors, hozzáállás, élmények és megoldások rengeteg dialógust indukáltak bennem.
Márai 1944-től, a németek budapesti bevonulása napjától 1948-ig, Magyarország végleges elhagyásáig ad számot élményeiről, gondolatairól. Egyrészt még soha nem olvastam "az ostrom" s az azt közvetlenül követő időszakról ilyen részletes beszámolót és értékelést, másrészt megérintett a következetes elemzés és szembenézés azzal, hogy nem tud 1948 Magyarországán maradni.
S azután jön a te életpályád és írásaid. A te életed is valamiképpen szintén a második világháború vége felé kapott egy alapvető gellert s váltál folyamatos útonlevővé, érzékennyé bizonyos helyzetek és emberek iránt. A dél-amerikai élményeid pedig, bár 30-40 évvel későbbiek, mégis hasonlóképp szólnak az identitás keresés-megtartás, a hovatartozás, az értelmes és élhető élet kérdéseiről.
Tehát a keresés mint alapállapot, az idegenség, vadonatúj helyzetek megértésének kísérlete, a nyelvekben való elveszettség s tájékozódás kalandjai, a társadalom hálójában az identitás meghatározása - melyeket mindketten feszegettek, nagyon izgalmasak számomra is s tesz titeket is (újra s továbbra) fontossá számomra.

Péter! Bár már jó 20 éve ismerjük egymást, mégis csak most tudok, sejtek meg rólad valamit abból, ami veled történhetett, amikor visszatértél magyar földre, batyudban a dél-amerikai s az azt megelőző német-francia élményekkel... Hogy most evvel mit is lehet kezdeni...? Itt voltál Hectorral, a jezsuita plébánián s kezdtél egy olyan világba beletanulni, amit 9 évesen elhagytál. Ennek nehézségeit most újra s mélyebben tudom érteni.

Kicsit játék a számokkal, de nézd csak, mi mindenre találtam az évszámokat fontolgatván! 1935-ben születtél te és édesanyám is. 1963-ban szenteltek pappá, én akkor születtem. Azokban a napokban kezdtem a piaristáknál a gimnáziumot, amikor pakoltál s első utadra indultál a nagy-izgalmas ismeretlenbe. Mire a második utadnak is nekiveselkedtél a berlini munkásév után, én érettségiztem s kezdtem az egyetemet Szegeden s aztán eltelt jó 10 év s te megélted, megszenvedted, megalkottad, amire futotta a legszegényebbek között, én meg beletanultam az orvosi munkába, kiválasztottam az idegsebészetet, aztán Ritát... S ezután találkoztak a szálak Szegeden a kisközösségi miséken s aztán egyre-másra.

Fontos nekem, hogy az előttem járó, hasonló vagy akár egészen más tapasztalatokkal és gondokkal küzdők hogyan s milyen válaszra, megoldásra vagy megoldatlanságra jutottak…

Az egyik fontos mondanivalóm, hogy egy számomra fontos téren kibékültem veled. Láthattam, hogy te igenis egy szellemi, értelmiségi ember vagy. Kicsit hülyeség részemről, sőt gyengeség, de számomra ez a kritérium még mindig fontos. Olyan embereket keresek, akiken az élet nem csak átmegy, ledarálja őket, hanem akik közben megpróbálják a fejüket kiemelni, megérteni, ami velük történik. Számomra ez jelenti az értelmiségi minőséget - s persze tudom, hogy enélkül is lehet valaki szent... De a szentek közül is inkább ezeket keresem...:)

S ugyanakkor ahogy az utóbbi 20 évben megismertelek, azt is tanulom, hogy értelmiséginek lenni nem feltétlenül jelent szószátyárságot. A te radikalitásod (szigorod?) önmagad felé is néha szinte ijesztő túlzás. De mégis rátaláltál a magad útján az életed igenléséig. Ez nagyon izgalmas és bíztató. Ugyanakkor nem copyzható.

Szinte mindegyik leveled kapcsán hosszas belső beszélgetésbe kezdtem, amit most már nem tudok leírni. Néhány gondolat mégis, ha bírod szusszal.

Fontos volt számomra megtudni apró részleteket, esetleges momentumokat. Hogy voltak növényeid, amiket hátra hagytál s az otthonosságot jelezték, mintegy engedték meg. Hogy kiképezted magad betegápolásban is, hogy a kényszer s a készség mi mindenbe vitt bele.

Szinte hihetetlen, hogy nem sodródtál ki a magad útkeresése során. A jezsuiták, az Egyház kötelékéből. Volt egy alap-hűség benned, amit nem tudott aláásni semmilyen csalódás. Ez nagy kegyelem, nem tudom ezért mennyire vagy (szoktál lenni) hálás. Talán ez még mindig küzdelmes számodra, remélem azonban, hogy megnyugvásra jutsz e tereken.

S persze nagyon izgalmas mindaz amit s ahogyan a marxizmusról írsz. Nem rég láttam Che-ről a "A motorcyclist's Diary" című filmet, az sokszor eszembe jut. A primer élményeiről szól, még orvostanhallgató korából, ott végződik a film, ahol a politikai karrierje kezdődik. http://www.motorcyclediariesmovie.com/che-guevara-biography.htm

Szóval az az érzésed, hogy nem juthatott más eredményre, tettre. Ez van veled is. S itt persze Márait mindenképp idézzük meg, aki gyakorlatilag átlósan ellentétesen gondolja, s őt is tökéletesen megérteni…
Marxizmus. Én pont ebben nőttem föl s tanultam meg, sőt mondhatnám azonosultam is vele. Sem a családunkban, sem a piaroknál nem kaptam egyáltalán szisztematikus antikommunista kiképzést, inkább okos kritikával, megmosolyogtató módon "helyére tettük". S aztán a Bokorban - ahogy ezeket 1984-ben kelt leveledben te is fejtegeted számomra megható-szépen - a hatalmasokkal szemben tanultunk meg gondolkodni, értelmezni. S a szolidaritás, a szegényekre figyelés a Bokor sarokköveinek egyike volt. Hívőként természetesen nem mondtuk s nem mondhattuk (ergo ma sem mondhatjuk) magunkat szocialistáknak, még csak balosoknak sem pedig... Ki tudja, még jöhet olyan idő..., de ez már messzire vezetne.

Most már zárom soraim (eltanultam tőled, hogy egy levelet meg kell írni, le kell zárni), de ha megengeded, néhány kérdéssel. Tudsz-e arról mesélni, hogyan volt a hazajöttöd, milyen élmények, nehézségek, örömök, segítségek és akadályok voltak? S meg tudod-e fogalmazni, hogy hova jutottál? Dobogókőn helyeden érzed-e magad? S mi fele törekszel? Van-e amit meg akarsz valósítani vagy elég volt az alkotásból?

Számunkra, akik nyakig vagyunk a sodorban, nagyon fontos vagy az egész életpályáddal, engedd, hogy megismerjük s bátorságot, életerőt nyerjünk belőle. Magunk között nyilvánvaló persze, hogy Isten világít át a te történeteiden és temagadon, de azért vállalhatjuk emberi örömeinket is egymás okán, barátsággal,

Zsolt

2010. november 8. London

Nincsenek megjegyzések: